2013. július 22., hétfő
2013. július 20., szombat
Charles Baudelaire: Egy dög.
Lehet szeretni, lehet nem szeretni, de ilyen érthetően és szépen kevés színész beszél.
Böjte Csaba.
TALÁN MAJD EGYSZER HABLEÁNYT TETOVÁLTATOK A MELLEMRE
A nyári vakáció egyik reggelén csengettek az ajtón, az egyik lányunk jött vissza az otthonba. Örömmel ugrott a nyakamba s kérdezte: "Mikor megyünk a táborba?" A kislány egy hosszú tanév után nagyon vágyott hazamenni a szüleihez.
Hazavittük a Dévától 200 km-re levő otthonába, de pár nap múlva visszajött, mert - telefonáltam! "Jöjjön, mert megyünk táborba". Hogy mondjam meg, hogy nem igaz, hogy nincs is semmiféle tábor, csak nem kellesz otthon, és igazából egy kegyes hazugsággal postáztak vissza tégedet?
Így most itt vagyunk a Csónakos partján, "táborozunk", hogy ne csalódjon, ki tudja hányadszor a gyermek. Ülök a víz partján és nézem a csapatomat. Forr a víz, én folyamatosan számolom a fejeket. Mind megvannak.
Egyszerre jönnek mellém, hozzám bújnak, mesélnek. Az egyik negyedikes lányunk megkér, hogy tetováltassak szép hableányt a mellemre. "Miért?" - kérdezem. "Mert apukának is egy olyan volt. - És elindul egy csacsogó kispatak - Az én apukám nagyszerű apa volt. Igaz, hogy sokat ivott, s egyszer, mikor korbáccsal megvert, kiütötte az egyik szememet. Nem akarta. Utána apuka is sírt, bánatában nagyon berúgott. Anyuka, mikor két éves voltam, akkor halt meg. Öngyilkos lett, mert sokat k...ott. És apu őt is megverte. De én nem leszek k...a."
Hallgatok, magamhoz szorítom e szép szőke kislányt. Ő csak beszél. Elmondja, hogy mennyi rossz ember van, és hogy az apukát olyan sokan 'bizgették', míg fogadásból megivott két liter vodkát. "Apukám olyan rendes volt, utolsó cseppig megitta, mert az ember, amit ígér, azt meg kell tegye, úgy-e? Apuka sokat hányt és meghalt."
Hallgatunk, a tó vize egykedvűen fodrozódik. Nagyon sok mondat van az életünkben, mit nem tudunk befejezni. Odajön egy másik kislány is. Vizes, szép barna bőre ragyog a napfényben. Három éve van nálunk, az osztály második tanulója. Beszélgetünk. Elmeséli, hogy milyen volt, amikor egy nagyváros állomásán koldult. Nagyon ritkán beszél erről. Most úgy beszél, mint más a nyaralásról: "Olyan bácsi is volt, aki egy egész kiflit adott egyszerre. De nagyon kellett vigyázni a rendőrökre, sokszor kutyával jöttek, s egyszer az egyik társamat meg is harapták a kutyák. Volt egy nagy szemetes láda, oda bújtunk el." És mondja, és mondja.
Úgy látom, hogy a víz, a játék, nemcsak a fizikai mocskot oldja, mossa s remélem viszi messzire. Aztán odasodródik két testvér, a harmadikat végezték. Szédületes energia tépi ezeket a fiúkat. Lendületükben mindenkit lesodornak a lábukról. Nem rosszak, de tíz percenként felsír, visít valaki mellettük. Mint a villámhárító a villámot, úgy vonzzák a 'galibát'. Rájuk szólok, s mint két ma született bárány kunkorodnak mellém. Ha már rohangálni nem lehet, hát engem kezdenek nyuvasztgatni ölelésükkel. Persze hogy beszélgetünk, és persze, hogy szóba jön az édesanya, akinél csodálatosabb anya nincs, de aki nagyon elfoglalt.
Sokszor megcsodálom Isten hatalmát, aki ilyen végtelen erőssé tudja tenni a gyermekek szüleik iránt érzett szeretetét. Mert én csak azt látom, hogy a gyermekek első áldozására a 18 km-re lakó anyuka, azokkal a lakkozott körmeivel és még egy szent szívét is megdobogtató szerelésével, nem tudott eljönni, bár meg volt beszélve és meg is ígérte. A fiúk kérésére egy pár perccel később kezdtük a misét. De nem jött el az évzáró szereplésre sem, és azóta sem jött egyszer se felénk. Megölelem a fiúkat és elismerem, hogy anyuka tényleg nagyon szép, csak az a baj, hogy nincs ideje. S hogy a tépelődésnek véget vessek, szabadon engedem e két szilaj paripát.
Táborozunk! Isten műve: a tó vize, a táj, a gyermekek, és minden olyan csodálatos. Végtelenül jól van minden, úgy ahogy van! Sokszor nem értem, hogy egy-egy törékeny gyermek válla hogy tud ennyi tragédiát hordozni. De úgy látszik, hogy nem is ez a fontos. Ezeket a gyerekeket, a sebeket nem kielemeznem kell, hanem szeretettel átölelni és hordozni. Megtenni mindent, hogy ha már karjaim közé sodródtak, Isten akarata szerint alakuljon a további életük.
Egy labda telibe talál, és szinte észre sem veszem, ott vagyok a Csónakos tó vizében. Játszunk, én vagyok a cica, és forrik a sok gyermek csapkodásától a víz. Tudom, hogy nem megoldani kell a problémákat, hanem kacagni, és eltalálni azt a tenyérnyi kék eget a gyermekek karjai között, hogy nehogy megint én legyek a cica. Játszunk, kissé könnyes a szemem, de itt a tó vizében úgyse vevődik észre. Végül is Jézus nem azt kérte, hogy megértsük ezt a csodálatos szép világot, hanem azt, hogy szeressük, szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk. Nehéz megtanulni együtt élni a konkollyal. Dobom a labdát, s persze, hogy valami Isteni erő megint a gyermekek karjai közé vezeti azt. Mindenki kacag, felsültem, alulmaradtam, újból én vagyok a cica. Úgy tűnik, hogy most semmi más nem fontos, és jól van ez így. A teológián, a noviciátus alatt soha nem gondoltam volna, hogy ezek a koszos gyermekek ennyire átszervezik az életemet.
Talán majd egyszer még egy hableányt is fogok tetováltatni a mellemre?
Kép: Edith Moldovan.
A nyári vakáció egyik reggelén csengettek az ajtón, az egyik lányunk jött vissza az otthonba. Örömmel ugrott a nyakamba s kérdezte: "Mikor megyünk a táborba?" A kislány egy hosszú tanév után nagyon vágyott hazamenni a szüleihez.
Hazavittük a Dévától 200 km-re levő otthonába, de pár nap múlva visszajött, mert - telefonáltam! "Jöjjön, mert megyünk táborba". Hogy mondjam meg, hogy nem igaz, hogy nincs is semmiféle tábor, csak nem kellesz otthon, és igazából egy kegyes hazugsággal postáztak vissza tégedet?
Így most itt vagyunk a Csónakos partján, "táborozunk", hogy ne csalódjon, ki tudja hányadszor a gyermek. Ülök a víz partján és nézem a csapatomat. Forr a víz, én folyamatosan számolom a fejeket. Mind megvannak.
Egyszerre jönnek mellém, hozzám bújnak, mesélnek. Az egyik negyedikes lányunk megkér, hogy tetováltassak szép hableányt a mellemre. "Miért?" - kérdezem. "Mert apukának is egy olyan volt. - És elindul egy csacsogó kispatak - Az én apukám nagyszerű apa volt. Igaz, hogy sokat ivott, s egyszer, mikor korbáccsal megvert, kiütötte az egyik szememet. Nem akarta. Utána apuka is sírt, bánatában nagyon berúgott. Anyuka, mikor két éves voltam, akkor halt meg. Öngyilkos lett, mert sokat k...ott. És apu őt is megverte. De én nem leszek k...a."
Hallgatok, magamhoz szorítom e szép szőke kislányt. Ő csak beszél. Elmondja, hogy mennyi rossz ember van, és hogy az apukát olyan sokan 'bizgették', míg fogadásból megivott két liter vodkát. "Apukám olyan rendes volt, utolsó cseppig megitta, mert az ember, amit ígér, azt meg kell tegye, úgy-e? Apuka sokat hányt és meghalt."
Hallgatunk, a tó vize egykedvűen fodrozódik. Nagyon sok mondat van az életünkben, mit nem tudunk befejezni. Odajön egy másik kislány is. Vizes, szép barna bőre ragyog a napfényben. Három éve van nálunk, az osztály második tanulója. Beszélgetünk. Elmeséli, hogy milyen volt, amikor egy nagyváros állomásán koldult. Nagyon ritkán beszél erről. Most úgy beszél, mint más a nyaralásról: "Olyan bácsi is volt, aki egy egész kiflit adott egyszerre. De nagyon kellett vigyázni a rendőrökre, sokszor kutyával jöttek, s egyszer az egyik társamat meg is harapták a kutyák. Volt egy nagy szemetes láda, oda bújtunk el." És mondja, és mondja.
Úgy látom, hogy a víz, a játék, nemcsak a fizikai mocskot oldja, mossa s remélem viszi messzire. Aztán odasodródik két testvér, a harmadikat végezték. Szédületes energia tépi ezeket a fiúkat. Lendületükben mindenkit lesodornak a lábukról. Nem rosszak, de tíz percenként felsír, visít valaki mellettük. Mint a villámhárító a villámot, úgy vonzzák a 'galibát'. Rájuk szólok, s mint két ma született bárány kunkorodnak mellém. Ha már rohangálni nem lehet, hát engem kezdenek nyuvasztgatni ölelésükkel. Persze hogy beszélgetünk, és persze, hogy szóba jön az édesanya, akinél csodálatosabb anya nincs, de aki nagyon elfoglalt.
Sokszor megcsodálom Isten hatalmát, aki ilyen végtelen erőssé tudja tenni a gyermekek szüleik iránt érzett szeretetét. Mert én csak azt látom, hogy a gyermekek első áldozására a 18 km-re lakó anyuka, azokkal a lakkozott körmeivel és még egy szent szívét is megdobogtató szerelésével, nem tudott eljönni, bár meg volt beszélve és meg is ígérte. A fiúk kérésére egy pár perccel később kezdtük a misét. De nem jött el az évzáró szereplésre sem, és azóta sem jött egyszer se felénk. Megölelem a fiúkat és elismerem, hogy anyuka tényleg nagyon szép, csak az a baj, hogy nincs ideje. S hogy a tépelődésnek véget vessek, szabadon engedem e két szilaj paripát.
Táborozunk! Isten műve: a tó vize, a táj, a gyermekek, és minden olyan csodálatos. Végtelenül jól van minden, úgy ahogy van! Sokszor nem értem, hogy egy-egy törékeny gyermek válla hogy tud ennyi tragédiát hordozni. De úgy látszik, hogy nem is ez a fontos. Ezeket a gyerekeket, a sebeket nem kielemeznem kell, hanem szeretettel átölelni és hordozni. Megtenni mindent, hogy ha már karjaim közé sodródtak, Isten akarata szerint alakuljon a további életük.
Egy labda telibe talál, és szinte észre sem veszem, ott vagyok a Csónakos tó vizében. Játszunk, én vagyok a cica, és forrik a sok gyermek csapkodásától a víz. Tudom, hogy nem megoldani kell a problémákat, hanem kacagni, és eltalálni azt a tenyérnyi kék eget a gyermekek karjai között, hogy nehogy megint én legyek a cica. Játszunk, kissé könnyes a szemem, de itt a tó vizében úgyse vevődik észre. Végül is Jézus nem azt kérte, hogy megértsük ezt a csodálatos szép világot, hanem azt, hogy szeressük, szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk. Nehéz megtanulni együtt élni a konkollyal. Dobom a labdát, s persze, hogy valami Isteni erő megint a gyermekek karjai közé vezeti azt. Mindenki kacag, felsültem, alulmaradtam, újból én vagyok a cica. Úgy tűnik, hogy most semmi más nem fontos, és jól van ez így. A teológián, a noviciátus alatt soha nem gondoltam volna, hogy ezek a koszos gyermekek ennyire átszervezik az életemet.
Talán majd egyszer még egy hableányt is fogok tetováltatni a mellemre?
Kép: Edith Moldovan.
Kertész Éva: A napi program
Reggel nyolc óra óta állt az öregember a ház előtt. Nézelődött. Számára a kelés nem volt korai, hiszen ezelőtt, amikor még fiatalabb volt, minden reggel együtt ébredt a nappal. De volt olyan is, hogy ő volt fürgébb. Akkoriban sok volt a tennivalója. Ma már semmi. A földet elvették, jószágot már nem nevel, azt a kevés házi munkát, ami rá vár, könnyen elvégzi. A nyolc óra a kapu előtt találja minden reggel, pedig tudja, hogy a lányka csak később ér ide. Áll az öregember hátratett kézzel a háza előtt, és szemlélődik. Dereka olyan egyenes, hogy az útszéli villanyoszlopok elszégyellhetnék magukat mellette. Nagy néha köhint egyet, ilyenkor kezét a szája elé teszi, egyben kétfelé simítja hegyes hófehér bajuszát. Aztán ismét hátraeszi. Áll, mintha őrt állna, terpesztett lábbal, enyhén előre dőlve, és vár. A ház előtti árok most üres, rég nem volt eső errefelé. Az árok külső szélén egy fácska nőtt évekkel ezelőtt, most olyan kelletlenül hajlik be az árok mélye felé, mintha utálkozna. Már akkor látnia kellett volna, hogy ronda kis korcs ez a hajtás, de gyerekkorától megszokta, hogy élőlényt, ha növény, ha állat, békén hagyunk. Most meg itt csúfoskodik az árok szélén az ő szégyenére. Igaz, hogy növényből erre kevés marad meg. Még murokból is. Sűrű fekete a föld, még a gyümölcsfa is kipusztul, ha elültetik. Kukorica, búza, az igen. Ez a kettő gazdagon adja magát. De itt a szem nem gyönyörködik, mert más nincs, csak sár, vagy por. Most elballag a sarokig, hogy megnézze, látható-e már a lányka, pedig tudja, még várnia kell, míg ideér. Elnéz minden irányba, nem jön-e valaki, akivel szót válthatna, de ma üres az utca, senki nem jön a boltba. Pedig ő olyan szerencsés helyen lakik, hogy szemben épült vele a kocsma, mellette a vegyesbolt. Valaki mindig mozog tehát errefelé, de most ünnepi csend van. A lelkében is ünnep van, várja az unokáját. Minden reggel ez mozgósítja, ez ad neki lendületet a keléshez, hogy jön a lányka. A fiát, a kislány apját elvesztette fiatalon. Behívták katonának, és odamaradt a Don-kanyarban. Olyan sok szörnyűséget beszéltek arról, hogy mik történtek azon a fagyos orosz földön, hogy ő csak úgy tud nyugton élni, ha arra gondol, a Sanyi gyereket eltalálta egy golyó. Az legalább gyors halál. Egyszer volt itthon szabadságon mielőtt kivitték a frontra, akkor hagyta nekik emlékül ezt a lánykát. Nem is láthatta soha. Pedig éppen olyan, mint ő volt. Rá hasonlít szerencsére. A menyük, az anyja, valamiért gyűlöli őket, nem is köszön, nem is áll velük szóba, mintha a nagy baját, gondját ők okozták volna. De szerencsére megnőtt a lányka, s naponta jön. Ezért áll ő ki minden reggel nyolckor a kapu elé. Már csak egyedül várja, mert elhagyta az asszonya. Elment nagy betegségben. Elápolta, mindent megtett vele, de a halál, már csak olyan, hogy nem kegyelmez. Ő mindent elvégez még a ház körül, maga körül is, még az asszony kiskertjét is ápolja. Öntözi rendületlen. Pontosan olyan most is, mintha élne a gazdasszony. Tisztaság van a házban, és a ház körül is. És csend. Olyan nagy a csend, hogy már nem is tudja sokszor, mihez kezdjen. Gyakran kiáll a kapu elé, mint most is, hogy legyen kinek fogadni a köszönését. Néha, ha látja, hogy ülnek a kocsmában, ő is átballag, csak azért, hogy emberek között legyen. Rendel egy fröccsöt, és üldögél. Most elmegy a járdáig, amely az Alvégről indul, elér idáig, itt pontosan az ő háza előtt átmegy a kocsmához, fordul egyet, és elmegy messze, egészen a Felvégig. Mint egy szalag. Sokat segít a falusiakon ez a járda, különösen esős, saras időben. De, hogy hogyan lehetett ilyen keskenyre sikeríteni, az már elmondhatatlan. Alig ötven centi széles, egy embernek is kevés, különösen, ha saras az idő. Templomból jövet is egymás mögött lépdel a nép hosszú ideig, míg hazaér. Most visszamegy a sarokig, már látszania kellene a kislánynak, már itt van az idő. Már látja is. Lassan ballag. Neki pedig hogy dobog a szíve! Jól van. Ideért. Megy a lányka a kosarával a boltig, ő is indul. Lassan lépked át a poros földúton. A kocsma előtt megáll egy pillanatra, majd fordul a bolt irányába. Nem megy be, túllép az ajtón, megáll a lépcső túlsó oldalánál és vár. Mosolyog. Hallja, hogy az unokája már elköszön a boltostól, kilép az ajtón, nem fordul sem jobbra, sem balra, megy le a lépcsőn, és fordul a kocsma irányába. Viszi magával nagyapja szerető mosolyát. Az öregember arcáról még el sem tűnt a mosoly, mikor kilép a boltos.
- Megint nem köszönt? -
Nem lehet neki. Megverné az anyja. De látta milyen szép lányka? Az én Sanyi fiamé. Hát, ha így lehet csak, akkor így szeretem.
Az Allegórián található még sok szép írással együtt.
http://allegoria-portal.blogspot.hu/search/label/Kert%C3%A9sz%20%C3%89va
2013. július 18., csütörtök
2013. július 9., kedd
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)