2014. december 9., kedd

Sinead O Connor.

Nagyon beleszerettem ebbe a zenébe.
A dal az Apám nevében című film betétdala .

2014. szeptember 28., vasárnap

Reményik Sándor: Menekülő.

Reményik Sándor - Menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok. 

2014. szeptember 8., hétfő

Ősz.

Hűvös volt ez a nap, és az újságok szerint
Jön az eső, jön az ősz, hosszú tél lesz megint
Húzódj még közelebb, s ha egy kevés bor maradt
Oszd meg velem a poharad, ugyanúgy, mint szebb időkben

2014. szeptember 6., szombat

2014. június 30., hétfő

2014. március 19., szerda

Kertész Éva:Tükröm tükröm mondd meg..

Eltörött a tükör. Egy meggondolatlan mozdulat, s megesett. Leesett. Ráadásul én vertem le. S mennyi emléket vitt magával, amit még el sem mesélt nekem. Gondatlanul bánunk a régi tárgyakkal. Íme, ez is! Mostanáig észre sem vettem, hogy létezik, pedig igazán mutatós antik darab, cizellált, megbarnult, aranyozott keretben. A régen metszett ovális formát míves ötvös munka ölelte, forgatható, dönthető formája igazán minden igényét igényesen kiszolgálhatta a bele tekintő hölgyeknek. Bizonyára sok kis takaros arcocskát biztathatott elégedettségre.
Korát tekintve, már a vakulás foltjai is többet jelentenek száz évnél. Tehát elmondható róla, hogy többszörösen nagykorú - is elmúlt.
Most üresen áll a keret, amelyben természetesen majd pótolom egyszer a tükröt, de a cserepeket fel kell szedni a földről. Jó szilánkosra tört, de van közöttük egészen jól használható darab is. Vesztemre belenézek. Idős hölgy barázdákkal szabdalt képe néz rám vissza. Szóval ilyen lettem. Nos, nem tegnap mondták rám, hogy de helyes kislány. Hm. Pedig valamikor utánam is megfordultak néhányan.
Ezek a redők, ráncok, mélyedések, vallanak azért egyről-másról! Bizony, bizony, az életemről vall ez az arc, amelyik a tükörben mutatkozik. Mennyi öröm, mennyi bánat fér el egy arcon! Ni, csak! Az éveim számát nem is a ráncaim hordozzák, hanem a szemem. A tekintetem. Meggyőződésem, hogy nincs az a plasztikai sebész, aki a szememről el tudná tüntetni a sorsomat. Hiszen az belülről tükröződik. Az már az enyém! Igaz, hogy az én korosztályom még nem ismerte a ráncfelvarrás lehetőségét, legalábbis nem ilyen tömegméretben, mint manapság, de, ha belegondolok, dehogy is adtam volna oda azt a szép három ívet, melyért három gyermekem születéséről arany ecsettel festett emléket az élet. Három megrendítő, csodás emlék, három ünnepnapot jelez. Mert az öröm is nyomot hagyott, igen! Csak az, szépet, finomat! Mint az esküvőm! A boldogság előszobája, a remények igézetét kínálta. Annak törölném le a nyomát? És a diplomám? Nem adták azt nekem ingyen! Megdolgoztam érte! Ezek tehát a szépítő ráncok. Az öröm példázata. Hordani akarom őket magamon, mint egy-egy ékszert.
Hát igen, a bánatok, a veszteségek már nem élvezik az ecset nyomát. Lehullott az aranypor. Ezek az élmények már mélyebben vésődtek be a lelkembe, s megjelentek a szemem körül. Nem gondolok kisebb betegségekre, melyek utólag csak kis színeseknek tűnnek. De jöttek az elkerülhetetlen, a törvényszerű veszteségek, melyek az emberi lét velejárói.
Láttam megöregedni, megfáradni a szeretteimet, kénytelen voltam látni, miként viseli meg a lelket a testi kiszolgáltatottság, s a fájdalom. El kellett kísérnem fegyelmezetten végső útjukra őket, holott inkább a földből kapartam volna ki valamennyit. Ez mind olyan esemény az életünkben, mely belemar a lélekbe, örökre nyomot hagy a tekinteten, és megjelenik az arcon is. Ezt ne vállalnám? Hiszen ettől ember az ember.
Elveszíteni aránylag fiatalon a társat, de főleg megtenni vele az utat addig, ahol a semmi következik! Próbára teszi a tűrést.
Tudjuk, hogy a végső esemény neve halál, de eltakarjuk, elrejtőzünk előle, nem veszünk róla tudomást, mintha elkerülhetnénk.

Nézem az idős nőt a tükörben, aki én vagyok. Egész vidoran vibrálnak ezek a ráncok! Még mosolyogni is tudnak. Hogy másnak nem tetszik? Nem is másnak gyűjtöttem őket!

2014. január 7., kedd

Kisherceg /részlet/

Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
 - Nem találják meg - mondtam. 
- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák... 
- Minden bizonnyal - feleltem.
 - Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. 
- A szívünkkel kell keresni. Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is.
 Mert ő az én rózsám...