Jókai Anna. Ima Magyarországért.

Reményik Sándor: A menekülő.

Vajon mit vinnél magaddal, ha menekülni kellene ?
Ha menekülni kellene az árvíz elől. a vörösiszap elől vagy bármilyen katasztrófa elől!
Vagy a halál elől!

Reményik Sándor

A menekülő.

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkendőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok.

Most múlik pontosan.

Kedvesem

Anyák napjára.

Wass Albert - Új székely ballada.

Valahol egy messzi hegyen
öregasszony megyen, megyen,
vállán batyu, kezében bot,
hajlott a dereka, hajlott,
a dereka fáradt, hajlott.

Valahol egy messzi hegyen
Édesanyám megyen, megyen,
megyen a fia elébe,
könnye hull az út kövére,
könnye hull az út kövére.

Édesanyám, jaj megálljon!
Felleg rí a láthatáron,
benne zokog egy üzenet,
hogy én haza nem mehetek,
hogy elibém ne is menjen,
hogy engemet ne is várjon,
itt halok meg idegenben,
sötét orosz pusztaságon...!

De valahol egy messzi hegyen
egy öregasszony mégis megyen,
nem hiszen a fellegeknek,
nem hiszen az üzenetnek,
nem hiszen az üzenetnek.

Fölmegyen a határhegyre,
feltekint a fellegekre,
megettük az Istent látja
s belekezd egy imádságba,
egy bánatos imádságba.

És csak áll fönt, áll a hegyen,
felleg jő és felleg megyen,
imádságát mondja, mondja,
benne sajog féltő gondja...
S meglátja az egész világ:
azt az imát addig mondja,
addig mondja, míg a fiát
mégis hazaimádkozza!

Radnóti Miklós

Az egyik legnagyobb költőnk, a magyar líra kiemelkedő alakja 1909. május 5-én, Budapesten látta meg a napvilágot. Születésének 104. évfordulójára emlékeznek országszerte. Radnóti Miklós a magyar költészet egyik legnagyobb alakja, 1909-ben zsidó polgári családba született Budapesten, Glatter Miklós néven. Születésekor édesanyja és ikertestvére életét vesztette, a fiú ezt azonban csak évekkel később tudta meg: édesapja 1921-es halála után derült ki, hogy akit édesanyjának hitt, valójában nevelőanyja volt. A fiú már kisgyermekkorától kezdve verseket írt, 15 éves korában jelentek meg először nyomtatásban költeményei. Rokonai utasítására érettségi után a csehországi Liberecbe utazott, ahol textilipari hallgatóként tanult. Ennek ellenére az irodalom iránti szeretete egyre nőtt, így mikor huszonegy évesen hazaérkezett, beiratkozott a szegedi egyetem magyar-francia szakára. 1926-ban ismerkedett meg Gyarmati Fannival (Fifivel), akivel pár évre rá, 1935-ben összeházasodtak. Ugyanebben az évben Radnóti megszerezte tanári oklevelét, azonban álláshoz zsidó származása miatt nem juthatott. 1940-ben hívták be először munkaszolgálatra. 1941-ben a költő – barátai és felesége unszolására megkeresztelkedett. Azonban úgy, ahogy a mentesítő okiratok, ez a kísérlet sem működött: 1942 nyarától 1943 májusáig ismét munkaszolgálatos lett. Egy évvel később, 1944. májusában újabb behívót kapott kézhez. Júniusban társaival együtt átszállították Szerbiába, ahol Bor közelében rézbányákban és vasútépítkezésen dolgoztatták a munkaszolgálatosokat. Augusztus végén elterjedt a hír, hogy a szovjet hadsereg előrenyomulása miatt a táborokat összevonják, majd hazaindítják őket. Először augusztus 29-én indultak erőltetett menetben a brünni lágerbe. November 8-án vagy 9-én Radnóti sérülése miatt egy szekérre került a betegekkel. Mivel azonban nem találtak üres helyet a kórházban, Abdánál a folyó árterében sírt ástak, ahova egy altiszt és egy-két keretlegény sorra belelőtte a huszonkét beteget, köztük Radnótit is. Holttestét 1946. június 23-án exhumálták, ekkor találták meg zubbonya zsebében a noteszét, az úgynevezett Bori noteszt, benne utolsó verseivel.
 Az egyik legngayobb magyar költő volt.

 „Ó, hogyha hinni tudnám:     nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,     s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor     a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,     míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök     ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén     a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan     a lassu délelőtt, -
de hisz lehet talán még!     a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,     kiálts rám! s fölkelek!”

(Erőltetett menet)