Eltörött a tükör. Egy
meggondolatlan mozdulat, s megesett. Leesett. Ráadásul én vertem le. S mennyi
emléket vitt magával, amit még el sem mesélt nekem. Gondatlanul bánunk a régi
tárgyakkal. Íme, ez is! Mostanáig észre sem vettem, hogy létezik, pedig igazán
mutatós antik darab, cizellált, megbarnult, aranyozott keretben. A régen
metszett ovális formát míves ötvös munka ölelte, forgatható, dönthető formája
igazán minden igényét igényesen kiszolgálhatta a bele tekintő hölgyeknek.
Bizonyára sok kis takaros arcocskát biztathatott elégedettségre.
Korát tekintve, már a vakulás
foltjai is többet jelentenek száz évnél. Tehát elmondható róla, hogy többszörösen
nagykorú - is elmúlt.
Most üresen áll a keret, amelyben
természetesen majd pótolom egyszer a tükröt, de a cserepeket fel kell szedni a
földről. Jó szilánkosra tört, de van közöttük egészen jól használható darab is.
Vesztemre belenézek. Idős hölgy barázdákkal szabdalt képe néz rám vissza.
Szóval ilyen lettem. Nos, nem tegnap mondták rám, hogy de helyes kislány. Hm. Pedig
valamikor utánam is megfordultak néhányan.
Ezek a redők, ráncok, mélyedések,
vallanak azért egyről-másról! Bizony, bizony, az életemről vall ez az arc,
amelyik a tükörben mutatkozik. Mennyi öröm, mennyi bánat fér el egy arcon! Ni,
csak! Az éveim számát nem is a ráncaim hordozzák, hanem a szemem. A tekintetem.
Meggyőződésem, hogy nincs az a plasztikai sebész, aki a szememről el tudná
tüntetni a sorsomat. Hiszen az belülről tükröződik. Az már az enyém! Igaz, hogy
az én korosztályom még nem ismerte a ráncfelvarrás lehetőségét, legalábbis nem
ilyen tömegméretben, mint manapság, de, ha belegondolok, dehogy is adtam volna
oda azt a szép három ívet, melyért három gyermekem születéséről arany ecsettel
festett emléket az élet. Három megrendítő, csodás emlék, három ünnepnapot jelez.
Mert az öröm is nyomot hagyott, igen! Csak az, szépet, finomat! Mint az esküvőm!
A boldogság előszobája, a remények igézetét kínálta. Annak törölném le a
nyomát? És a diplomám? Nem adták azt nekem ingyen! Megdolgoztam érte! Ezek tehát
a szépítő ráncok. Az öröm példázata. Hordani akarom őket magamon, mint egy-egy
ékszert.
Hát igen, a bánatok, a
veszteségek már nem élvezik az ecset nyomát. Lehullott az aranypor. Ezek az
élmények már mélyebben vésődtek be a lelkembe, s megjelentek a szemem körül. Nem
gondolok kisebb betegségekre, melyek utólag csak kis színeseknek tűnnek. De
jöttek az elkerülhetetlen, a törvényszerű veszteségek, melyek az emberi lét
velejárói.
Láttam megöregedni, megfáradni a
szeretteimet, kénytelen voltam látni, miként viseli meg a lelket a testi
kiszolgáltatottság, s a fájdalom. El kellett kísérnem fegyelmezetten végső
útjukra őket, holott inkább a földből kapartam volna ki valamennyit. Ez mind
olyan esemény az életünkben, mely belemar a lélekbe, örökre nyomot hagy a
tekinteten, és megjelenik az arcon is. Ezt ne vállalnám? Hiszen ettől ember az
ember.
Elveszíteni aránylag fiatalon a
társat, de főleg megtenni vele az utat addig, ahol a semmi következik! Próbára
teszi a tűrést.
Tudjuk, hogy a végső esemény neve
halál, de eltakarjuk, elrejtőzünk előle, nem veszünk róla tudomást, mintha
elkerülhetnénk.
Nézem az idős nőt a tükörben, aki
én vagyok. Egész vidoran vibrálnak ezek a ráncok! Még mosolyogni is tudnak. Hogy
másnak nem tetszik? Nem is másnak gyűjtöttem őket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése