Mécs László 

Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld 

Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat. 

A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat. 

Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára 

kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára. 

A kakas még az ólban pitymallatot rikongat, 

az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak, 

dalától messze rebben bimbóról bánat, szender. 

A ház előtti kertben a kis padkán egy ember. 

Apokaliptikus, vad formája és nézése: 

a félszemére vak és helyén gödör van vésve, 

haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla, 

bakancsa és kabátja dróttal van összezárva. 

A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi 

vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi? 

Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt: 

"Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!" 

Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán, 

ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán, 

vad összevisszaságban, befonva minden ösvény, 

s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény. 

Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült 

s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül: 

…Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón, 

harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón: 

s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták 

ágyékok szép vetését... a földet letarolták... 

fiam, szemem kilőtték... s mit elrontottak ők: 

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! 

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok, 

hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog... 

S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt: 

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!" 

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol 

Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból, 

midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ: 

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!