Zsombék.

A konyhában szöszmötölt, készítette az ebédet. Nem kapcsolta be a rádiót, sem a televíziót, most csendre vágyott. Zsombék, zsombék, járt a fejében. Vajon ki ismeri már ezt a szót? Ízlelgette a zsongását és a képeket, amit felidézett. A tanya, mindig fehérre meszelve és alul elhúzva feketével. Iskolából hazatérve örült, amikor feltünt a domb mögött. Az eresz alatt mindig fecskék laktak, éhes szájak tátogtak, ha arra repült az anyjuk. Mindig hozott bogarat. A tanya körül hatalmas nyárfák óvták a tetőt a viharoktól. Elől gyümölcsöskert, ahova ki lehetett vonulni egy darab zsíros kenyérrel és a fáról szedegetni hozzá meggyet, cseresznyét. De finom volt! Van már negyven éve, hogy nem ettem zsíros kenyeret! A másik oldalon az ólak mögött az ér -ezt a szót sem ismerik már- eső után az ér megtelt vízzel és dúsan nőtt a fű, de csak csomókban. Ezek voltak a zsombékok. Nehéz volt benne szaladni, pedig néha muszáj volt, ha a disznók nem jó felé indultak. Itt mindig ugráltak szöcskék, bogarak legyek röpködtek. Sosem gondolkodott azon, hogy szereti-e a disznókat őrizni, talán igen. Szép volt a rét a sok tarka-barka virággal. Jó volt beleülni és álmodozni. Ma már nem merne leülni a fűbe, a hangyák meg a kullancsok miatt. Hány év is telt el? Á, nem érdemes számolni! Nem is szokott erről beszélni, mert úgy néznek rá, mint egy őskövületre. Ó, legyintenek, maga nem érti. Eltartott, vagy hogy mondják most, aki nem hoz hasznot, csak baj van vele. Költeni kell rá! De elkanyarodtam! A zsombék és a szöcskék, zöld, szürke ugrált körülötte. Azért figyelni kellett, mert az öreg, a Juci nagyon szemfüles volt, ha alkalma nyílt megszökött és akkor nagy baj volt mert kiscsibe húsra fájt a foga. Az iskolába gyalog járt. Akkor nem hozták, vitték a gyerekeket, nem volt divat. Oda-vissza négy kilométer, de fel sem vette. Az apját ritkán látta, mert mindig volt munka a földeken. Korán ment, későn jött. Emlékeiben átizzadt inge és a dohány szaga jut eszébe és a kérges tenyere. Ha végigsimított a haján érezte a rücskös ujjait. A simogatás ritkán járt, egyszer ültette az ölébe, amikor felgyújtotta a szalmakazalt. A tűzoltók eloltották, és elmentek. Akkor nagyon félt, felkészült a verésre, de apja az ölébe ültette és az arca szomorú és megtört volt. De fájt! Sohasem verték meg, néha az anyja ütött a kezére a fakanállal, ha belenyúlkált az ételbe. Apja kemény ember volt. Ma sem tudja , hogy mi volt a titka, de minden és mindenki tartott Tőle. A Bundás hűséges kutyaszemekkel leste a parancsait. Nagyon szép lovai voltak, arra büszke volt. A Csillag és a Tünde! Szántás, vetés vagy bármilyen munka után a lovak voltak az elsők. Lecsutakolta, megetette, itatta őket, csak azután volt a vacsora. Ma is emlékszik az esték csendjére. A fecskék pihentek, a tyúkok, csirkék becsukva / ez az ő dolga volt/ az istállóból a lovak szénaropogtatása hallatszott. Persze a békák, a tücskök mondták a magukét, de ez hozzátartozott a csendhez. Most megint az apja jutott eszébe. Egyetlen egyszer ment érte lovas kocsival az iskolához, de egész úton hallgatott, egy szót sem szólt. Megszeppenve ült mellette, nem mert kérdezni semmit. Agitátorok járták a tanyákat. Ha lehet még szótlanabb lett. Eltűnt az istállóból a Csillag és Tünde. Sötét, nagyon szürke időszak következett. Most már jó lenne bekapcsolni a rádiót, mert hatalmába kerít a végtelen szomorúság- gondolta. Pedig apja saját magát is legyőzte. Talpra állt.